Egy fiú és egy lány

Együtt jártak sok éve már egy fiú és egy lány. Hideg tél és meleg nyári

napsütés kint találta őkit a szűk kis utcán. Fogták egymás kezét,

beszélgettek sokat. Boldogok voltak, mint senki más szerették egymást a

fiú és a lány. Egy szép napon így szólt a lány: Gyermeket várok egy

szép kisbabát, szeméből sugárzott az öröm. A fiú nem szólt, csak

elköszönt s többé nem jön vissza már. Nem várta a lányt a Duna partján,

elment némán és hidegen. Ez volt hát a szerelem ?

És megszületett a kisfiú kék szemű, szőke hajú. Boldog volt a lány

hátha él az apa talán. De nem jött hiába várta. S a hetek, hónapok

egyre szálltak , de ő mégis remélt. A fiú akkor már másnak élt. A

kisfiú napról - napra szebb lett. Kimondta az első szót a legszebbet:

anya. Egy napon sétálni mentek, a kisfiú ott totyogott az anyja

mellett. A szűk kis utcán akkor mentek utoljára. Felvillantak a régi

emlékek s felsóhajt a lány: Milyen kár, hogy egyedül vagyok! A sarkon

egy fiú pillant rá. S kisfiának mondja a lány: Látod, ő az apád?

Egy történet a szerelemről:

Egy lány megkérdezte a pasiját, hogy csinos-e ,

a csávó azt mondta nem.

- a csaj megkérdezte tõle, szeretne -e vele lenni örökké,

a csávó válasza nem.

- megkérdezte hogy ha õ elmenne, akkor sírna-e

- a pasi, azt válaszolta nem.

A lány eleget hallott, ezért elment,

könnyek csorogtak le az arcán,

- de hirtelen a fiú elkapta a lányt és azt mondat:

"Te nem vagy csinos, te gyönyörû vagy.

Nem szeretnék veled lenni örökké, veled akarok lenni örökké.

És ha elmennél, akkor nem sírnék hanem... meghalnék..."

Szomorú történet 

Együtt jártak már több mint egy éve,
boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe.
Örültek egymásnak csak egymásért voltak,
amiért a szüleik eleinte szóltak,
de aztán beletörődtek,
hisz nem tudták egymástól eltiltani őket.
Hosszú országúton el s visszacikáztak,
ott csak ketten voltak egymásra vigyáztak,
Egyetlen kérése volt csak a fiúnak,
nálanélkül soha ne induljon útnak.
Két motoros útja soha el nem vált,
bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt,
a látóhatár szélén ha két motoros megjelent,
ezt leírni nem lehet ezt érezni kell.
Fekete bőrkesztyű fekete szkafander
fekete bornadrág s nem egyszerű farmer,
fekete csizmában, nyakukban kendővel
szálltak versenybe a száguldó felhőkkel..
Ők is mint más szerelmesek
sokat veszekedtek,
de csak addig tartott
aztán kibékültek.
Ám egy napon minden másképp történ,
nem tartották be a jól bevált törvény,
távozás előtt a búcsú elmaradt,
s mindez egy álom egy félreértés miatt.
Hosszú napokig nem is látták egymás,
a szülők már azt hitték mindkettőnek, van más,
de őket kínozta egy titkos sejtelem,
az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.
Hihetetlen lassúsággal teltek el a hetek,
és még nem békéltek meg a megsebzett szívek,
mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,
kínosan teltek a napok éjjelek.
Egyre csak azon törték a fejüket
a békülés útja vajon melyik lehet.
Egy csillagtalan borús, éjszakán
elhatározásra jutott a lány,
tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet,
s hogy barátjától bármikor bocsánatot kérhet.
Megszilárdult fejében a hirtelen gondolat
nem is töprengett oly sokat.
Hirtelen gyorsasággal be is öltözködött
szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.
Barna hosszú haját most is fölcsavarta,
hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna.
Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt
felrakta fejére a fekete szkafandert,
lenn az udvaron felült a motorra,
s csak akkor jutott eszébe amikor berúgta,
volt egy kérése régen a fiúnak,
„nálanélkül soha ne induljon útnak”.
Keze ekkor rátalált egy féltve őrzött képre
elővette megcsókolta s fölnézett az égre.
Érezte, ha most el nem indul szíve nyomában, meghasad,
hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad.
Szemeiben ekkor már könnyek égtek még egyszer,
jól megnézte a képet, s visszatette a bőrkabát mögé.
Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért
már csak a motorjának s az álmainak élt.
Egész úton ara gondol mi lesz, ha majd odaér,
több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.
Gondolatai már messze jártak,
csak nézte az utat, és nem vette észre,
hogy mindjárt odaér a felbontott részre.
Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett,
de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.
Utolsó percében is az járt a fejébe,
hogy nem nézhet többé a fiú szemébe,
meg sem ölelheti kezét nem foghatja
ezután már többé meg sem csókolhatja.
Fájdalmait leküzdve csendesen suttogott
a halál küszöbén a fiútól búcsúzott:
” Ne haragudj rám, hogy elmegyek,
de ígérem ezután is mindig veled, leszek,
légy boldog akkor én is az leszek,
ne feledd el azt, hogy csak téged szeretlek”
Egyetlen vércsík volt,
ami a szkafander alól a szájából kibuggyant,
s az arcán végigfutott.
Ott feküdt az úton fekete ruhában
a motor közelében a holdfény árnyékában.
Pontosan egy éve ennek az éjszakának
a fiú eleget tesz becsület szavának,
megfogadta ugyanis még ott zokogva,
hogy életében már csak egyszer ül motorra.
A megbeszélt időben megjött a négy haver
a fején ekkor már fenn volt a szkafander.
Lenn az udvaron felült a motorra,
gyászos tervét gyorsan újból átgondolta.
Gázt adott ugratott s mire az országútra kiért,
már csak a motorjának és az álmainak élt.
A temető ott volt az országút végén
a sír amit keresett a temető mélyén,
a sírhoz érve leroskadt eléje,
húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe.
A szalagot eligazította
melyre nagy piros betűkkel az volt írva:
„NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED”.
A régi emlékek újra felkavarták,
a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.
Visszament a motorhoz a jó öreg baráthoz,
de mintha szívét kötötte volna a fejfához.
Majd kis habozás után felült a motorra,
a barátai követték ot részvéttel sorba.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége,
az állandó útvonal régi szép emléke.
A fiú arra gondolt mennyit motoroztak,
hosszú hónapokig mily boldogok voltak.
De ő itthagyta nincs többé,
s már nem érdekli semmi,
csak egyetlen gondolat ”utána menni”.
Könnyes szemekkel a kormányt markolta,
s cseppet sem figyelt a kijelölt útra.
Egy hatalmas kanyart egyenesen véve
nagyot ugratott a tátongó mélységbe.
Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak,
lenn a mélységben a vén fák suttogtak.
Ott feküdt a fiú fekete ruhában
a motor közelében a vén fák árnyékában.

Búcsúzom

Ígérem nem zavarlak többé, én végleg elmegyek.
Egy lány félreáll az útból, s nem lesz többé játékszered.
Szemed csillogásán látom én: bánod ezt, úgy hiszem...
belátod..meg kellett volna tennem rég, de mindent legyőz a szerelem!
Gondoltam, mi lesz velem, mi lesz ha te nem leszel velem.
De te menny! Ne gondolj arra, hogy könnyes szemmel búcsúztam el.
Tudom, már késő, elvesztettelek. Nem jössz vissza sohasem.
Arcod még most is látom, csak elmentél csendesen.
Valaki biztos, hogy téged is szeret,
valaki boldog, hogy veled lehet,
és valaki szemében érted könny ragyog,
és tudd meg, az a valaki én vagyok!!!
Mondd meg miért van az, hogy azt szeretjük, ki hűtlen és mást szeret?  Mondd, miért van az, hogy szívesen látjuk, bár tudjuk, ő már rajtunk jót nevet?
Miért van az, hogy fájó könnyet ha a múlt emléke énekel,
-bár találhat szebbet, jobbat lelkünk-de azt az egyet nem felejtjük el?
Megfogadtam, hogy elfelejtelek, és próbáltam is felejteni,
de ha meglátlak, érzem, te vagy az édes, te vagy az igazi.
Ahogy múlnak az évek,
meg fogod te látni, ki az, aki tiszta szívből szeret téged!
Elmentél tőlem édes, és én hagytam, hogy menj csak el!
Hiába lett volna minden, aki menni akar, azt hagyni kell!
Arcod még mosolyog hozzám, de mögé már senki nem néz.
Közömbös embert játszani most látom milyen nehéz!
Ha most megkérdezné valaki, hogy mit jelentesz nekem,
először zavarba jönnék,és nem tudnék felelni hirtelen!
Csak sokára mondanám: - Talán egy múló szerelem?
- kacagva búcsúzom, de a hangom remeg.
az utca sarkáig mosolygok, de ott hirtelen befordulok .
Letörten nyúlok szívemhez, a könnyem csorog.
Ha most megkérdezné valaki: mit jelentesz nekem,
lehajtott fejjel csak ennyit mondanék: CSUPÁN AZ ÉLETEM!!!...